2011. január 23., vasárnap
A lányok másra várnak
Egyébként sem érek rá.
2011. január 10., hétfő
Gy.R.: Dráma
2011. január 3., hétfő
Tanulni
Egy kis alázatot kell tanulnom. Ez lesz a feladat. A világot próbáltam megváltoztatni, ő változtatott meg.
Egy mondatot kérnek tőlem - egy ember egy mondatot kér tőlem.
Ilyenek jutnak eszembe: a szívem ver, visszaütni nem merek.
Nem tudok egy tiszta mondatot leírni. Jó lett volna egy régi is.
Szöveget nagyjából megtanultam írni, mondatot nem.
2010. december 14., kedd
Alakulástörténet
Úgy áll a helyzet, hogy van olyan ember, aki minden pesszimizmusom ellenére kiadja válogatott tárcáimat. Könyvhétre jön, ha a nyomdagépek is úgy akarják. A szenzáció bordélyháza mögötti terület - ez a munkacíme.
Ebbe az írásba most már vagy bele kell dögleni, vagy meg kell belőle élni.
2010. december 9., csütörtök
A szerkesztői munka és a pöcsleharapás
Megkaptam szerkesztői pályafutásom egyik leginspiratívabb levelét. Irodalmi értéke miatt, átlépve a magánlevél közlésére vonatkozó etikai szabályokat, nevek nélkül közlöm.
"Te boldog ember. te!
Hogy mi a faszt írsz: "M. többször írt a szerkesztőségnek, hogy linkeljük be az írását. Hosszas győzködés után elérte, bazmeg." Igen? Sikerült neki? És én erről miért nem tudtam? Az az ÉN INTERJÚM VOLT, legalábbis a miénk, te faszkalap! te puhapöcs, te gyáva néma szar! És ezek után még bízzam rád, rátok a szerkesztőségre az egész életemet eldöntő tegnapi írásomat? Hát bekaphatjátok. SEMMIT!!!! Értve vagyok? Semmit, soha. Ezt se. VÉGE,
OVER, FINITA LA COMEDIA!
Végeztünk egymással, Uram!
Érthető voltam?
És ha bármit kiszivárogtatsz a tegnapiból, és én erről értesülök, te seggnyaló, leharapom a pöcsöd, a vécébe köpöm, és lehúzom, világos!"
Szóval most várok egy pöcsleharapásra. Sebaj, diákok ilyennel még soha nem fenyegettek. De ezek az írók nem kutyák!
2010. november 30., kedd
Szövegek a levegőben
Haladnak a szegedi tárcák. 17-ből 11 kész, abból 8-at vállalok is, a többit meg majd átlapozom. Jövő héten érkezik hozzá a fényképész Németországból, bár fogalmam sincs, hogy a "tiszavirágzással" mit kezd majd. Meg hogy mi a fenének kell még fotóst is importálni, van itt egy pár eredeti, magyar, ha nem is lóg ki a nemzeti szín a fülükből.
Belekezdtem saját tanári identitásom haldoklásának közvetítésébe, az első rész itt olvasható. A második formabontó lesz.
Most római egyetemista szeretnék lenni ahelyett, hogy virtuálisan hadakozom arctalan oktatási rendszerekkel.
2010. november 22., hétfő
A Halálnéző
Istennel egy elfekvőben találkoztam utoljára. Elég sápadt volt, és ahogy legutóbbi alkalommal, most is kötözködött. Majd játszani akart, a mostanában legnépszerűbbet: meghalósdit. Legyen mindenki beteg a Földön, haldokoljanak, majd ha már feladták az egész kibaszott bennük rejlő reményt, gyógyuljanak meg. Mondtam neki, hogy ezután soha nem hinnék el a fájdalmat, kiröhögnék az elmúlást, megmosolyognák az isteni humort. Csak komolyabban vennének, válaszolta, félnének, akár én az elistentelenedéstől. Te vagy a főnök, vágtam ki magam, játsszunk, amit akarsz, csak ne az istenhalottat, mert akkor kurvára munkanélküli leszek. Az meg, sejtem, mivel jár. Nevetett. Próbáljuk ki az egészet kicsiben! Így született a Halálnéző ötlete.
Isten kiválasztott egy embert, aki három hetente haldokolt egy pár napig. Míg a patológus a bőrkímélő boncoláshoz szükséges hálapénzt rejtette a zsebébe, a pap az utolsó kenetre készült. A család kezében ott volt a zárójelentés, hogy menthetetlen, az unokák tükör előtt gyakorolták a hízelgő szavakat a remélt örökségért, a szomszéd pedig gondolatban már el is hamvasztotta a beteget. Néhány nap után megdőlt minden diagnózis, a doktor visszatérítette az összeg huszonöt százalékát, a pap az utolsó előtti kenetre módosította a félresikerült búcsúszertartást. Az unokák elpucoltak lelküket könnyebben adó gazdag férfiakhoz, a szomszéd pedig boszorkányságról beszélt.
A helyzet akkor harapózott el, amikor az első félévi haldoklás a végéhez közeledett. A beteg már számtalan onkológust és neurológust fogyasztott el, a pap ördögűzőket kívánt hívni, de a falubeliek inkább csodáról beszéltek. Elnevezték a férfit Halálnézőnek, aki havonta egyszer ellátogatott élet és halál határára, majd onnan rendre visszafordult. Mi van ott, mesélj nekünk, kérlelték. Semmi, ezt bizton állíthatom, állította bizton. Nem hittek neki. Titkolózik, súgták. Szedjük ki belőle, kínozzuk meg a rohadékot, szólt közbe valaki. Hülye vagy, a Halálnézőt? Így inkább tisztelték, és ha szenvedő akadt a háznál, mindenki őt hívta, hogy szavaival megnyugtassa az elmenni készülőt.
A Halálnéző pedig egy történetet talált ki.
Mindig azt mesélte a haldoklóknak, hogy Isten egy elfekvőben fogadja őket, egy olyan helyen, ahol a személyzetet maguk alkotják, ahol orvost és ápolókat választanak, majd felállítják az istendiagnózist: menthetetlen. Akadnak, akik tudatosan félrekezelik, mert bosszúsak a Földön átélt sérelmek miatt. Mások az eutanázia hívei, és igyekeznek megkímélni a bölcs öreget a továbbiaktól. De lesznek, akik a minden áron megmentés hívei. Persze sokan gyanakodnak közülük, hogy ez próbatétel, de mit sem változtatnak hozzáállásukon. Elhitetik magukkal, hogy Isten a maga feletti rendelkezés jogát leszámítva mindenható. Aztán egyikük kitalál egy játékot, melynek lényege: a haldokló nyerje vissza hitét saját mindenhatóságában. Elülteti Isten fülében a bogarat, hogy bizonyítania kell. A világmindenséggel kezdjék vagy csak kicsiben? Dilemmáznak. Majd kitalálnak egy alakot, a Halálnézőt, aki folyamatosan megmenekül saját halálától. Egy kis idő után megunják, és úgy döntenek: játsszanak nagyban.
Mire a Halálnéző idáig jut, a legtöbb haldokló már nem él. Még jó, hogy csak én találok ki ilyen történeteket, és különben kutya bajom, gondoltam, mikor visszaindultam az elfekvőbe.
